Rossz tanár, rossz szülő vagy rossz gyerek?

Az utóbbi időben egyre inkább divattá vált az, hogy hibáztatjuk a tanárt. Aki aztán hibáztatja a szülőt. Vagy épp a gyereket. Esetleg a szülő hibáztatja a gyereket. Vagy a gyerek mindkettejüket…

Már követni is nehéz.

Persze, vannak ügyetlen és fásult pedagógusok. Vannak idegesítő szülők. Vannak gyengén haladó vagy „rossz” gyerekek.

De az semmiképpen sem a nyerő pozíció, ha egymásra mutogatunk és egymást hibáztatjuk.

Akkor ki a hibás? Kinek a felelőssége?

Nézzünk egy kicsit mindezek mögé.

Mit találhatunk a szülői oldalon?

Nincs elég pénz, sok a munka, sok a fizetnivaló, drága a lakás, hitelt kell fizetni, kevés az idő, kevés a gyerekkel/családdal tölthető minőségi idő, kevés a pihenés, sok a stressz stb.

Mit találunk tanári oldalon?

Gyatra fizetés, rossz tanterv, használhatatlan tankönyvek, hosszas adminisztrációk, pluszmunkák, kiégés stb.

Mit tapasztalunk a gyerek, diák oldalán?

A gyerek talán mindezek áldozata. Túlterhelt, sokszor nem tud tanulni (hatékony módszertan híján), nincs jól, sok esetben nem tudja a fentiek miatt megélni az önfeledt gyerekkorát.

Persze mindig lehet jobban csinálni – ez tény. A tanár lehet türelmesebb. A szülő lehet empatikusabb. A gyerek pedig lehet szorgalmasabb.

Valóban vannak olyan pedagógusok, akik szégyent hoznak a szakmájukra, és nem valók diákok közé.

Valóban vannak olyan szülők, akik nagyon messze állnak attól, hogy mintaanyának vagy mintaapának nevezzük őket.

És valóban vannak olyan gyerekek, akik nagyon rossz lelkiállapotban vannak, gonoszak más gyerekekkel, agresszívek vagy egyszerűen csak nagyon le vannak maradva.

De ezektől a – úgy gondoljuk – ritka esetektől eltekintve mindhárman valahol egy célért dolgoznak. Azért, hogy a gyermek boldoguljon a jövőben.

A tanár is ezt akarja, a szülők is ezt akarják, a gyermek meg pláne, hogy ezt akarja! Még akkor is, ha nem érzi át jelenleg ennek a súlyát.

Ha egy oldalon állunk, akkor miért harcolunk egymással?

Nem kívánunk mélyen belemenni a politika területére, de vessünk egy pillantást azért arra is, hogy maga az oktatási rendszer – sajnos – nem úgy van felépítve jelenleg Magyarországon, hogy az megkönnyítse a tanár, a szülő illetve a gyerek dolgát.

Tudjuk, hogy sok esetben a tanterv olyan követelményeket állít, amelyet sem a tanár, sem a diák nem képes teljesíteni. Ez azt okozza, hogy a tanár csak száguld az anyagban, a gyereknek nincs ideje lépést tartani, a szülő pedig próbál segíteni: felfogad egy magántanárt (ami nem kevés pénz tud lenni) vagy segít ő maga (a munkaideje vagy a pihenőidő rovására).

Tudjuk, hogy a pedagógus szakma túl sok kihívás elé helyezi azokat, akik ezt a pályát választják. Bár már ezerszer túlbeszélt téma, a tanári fizetések sajnos sok esetben nem vonzzák az amúgy tehetséges embereket, vagy épp váltásra kényszerítik azokat, akik már belevágtak, és egyébként szívvel-lélekkel csinálnák.

Tudjuk, hogy olyan rossz tankönyvekre kötelezik az iskolákat, amelyek nem használhatók. Sokszor a gyerek maga nem tud önállóan tanulni belőle.

Egy szó mint száz: ne egymást hibáztassuk!

Lássuk be, hogy egy olyan rendszerben vagyunk benne, amely nem segít minket. Nem tudjuk egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, így – egyelőre – hozzuk ki belőle a legtöbbet: együtt, egymást segítve.

Barátsággal,
Alkalmazott Oktatástan

Oszd meg!